Ezzel búcsúztak el : “Hívj, ha Magyarországon vagytok!” De Idő előtt szólalt meg a telefon…

2017. 01. 21.: Erre a napra mindenki emlékezni fog. Fájóan. Egy egész ország gyászol. Néma ködbe burkolóztak a városok, a házak, mely ködben érezhető a düh, a félelem, az üvöltő tehetetlenség. Csak ülünk, és nem tudjuk kifejezni, mit érzünk valójában. Görcs a gyomrodban, gombóc a torkodban, és egy könnycsepp csordul végig az arcodon…

Minden kirándulás egy élmény, amit már hónapokkal előtte izgatottan várnak a diákok, tanárok és a velük utazók is. És a buszutak külön emlékezetessé tudnak tenni egy ilyen kiruccanást, amiről még hetek, de akár hónapokkal, sőt évekkel később is szívesen beszélnek egymást közt a gyerekek. De ez a buszút más volt… Erről senki nem akar beszélni többé…

ezzel-fb

Éjfélt ütött az óra. Sokan aludtak, töb, többen beszélgettek, nézelődtek. Elmélkedtek a síparadicsomban átélt élettel teli perceken. Minden olyan gondtalannak tűnt, amilyen ez lenni is szokott. Aztán másodperc tört része alatt minden gyökeresen megváltozott. A nevetés elcsukló sikollyá vált. A felszálló füstben tovaszállt a sikítás. Gyerekként lettek hősök, mentve magukat és másokat mezítláb, fájdalmakat nem nézve menekültek a lángok közül. Hősök! Akikért egy ország imádkozik! Hogy tudják feldolgozni, tudjanak felejteni és tudjanak szeretni. Az életet, amit 16 társuktól elvettek. Akiket magukkal ragadt a tűz. Oly érthetetlen, annyira bántó, marcangoló. Apró csodálatos lelkek…

Pénteken a szülők kissé félve, aggódva, de örömmel tették nyugovóra fejüket, hiszen egy hét után hazatér gyermekük, aki már oly nagyon hiányzott. “Anya, Apa! Elindultunk!” – “Nagyszerű! Hívj, ha Magyarországon vagytok!” Sokuknál elhangzott ez a beszélgetés. Majd hajnalban megcsörren a telefon. Tudni lehetett, hogy baj van. És a telefon túlsó végén egy remegő hang… Megdermedt szülők, fájó végtagok, megbénult testrészek, elnémult hangszalagok… Feleszmélve hevesen verő szív, zokogás, mély lélegzet, és amilyen gyorsan csak lehet: ott lenni, és fogni a gyermek kezét. Mekkora önuralom…

De akik nem foghatják meg gyermekük kezét, övéket egy egész ország fogja, szorítja… Most minden szülő, minden gyermek osztozik a gyászban, fájó tehetetlenséggel.

Gyertyát gyújtunk az áldozatok lelkéért, imát mondunk az óriási veszteséget szenvedő családokért, imádkozunk és reménykedünk a sérültek mielőbbi, teljes felépüléséért.

Ebben a szörnyű tragédiában meg kell, hogy lásd az “üzenetet”. Menj és öleld meg Édesanyád, Édesapád! Köszönd meg, hogy aggódott érted. Immár megérted, miért történt. Mondd el neki, hogy szereted. Öleld meg gyermeked, örülj, hogy megteheted! Legyen minden nap a szereteté, ne csak Karácsonykor! Túl rövid az élet, hogy ne mutasd ki érzelmeid, és ne adj hálát minden napért, amit a szeretteiddel tölthetsz. Mondd el neki… Amíg lehet, amíg lehet…

Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

(Juhász Gyula)

Forrás: mindenegybenblog

Mi a véleményed?